Plunkett & Macleane illetve The Black Hole.

A '81 körül születettek emlékezhetnek az 1979-ben készült "Fekete Lyuk" című filmre, már csak azért is mert a magyar királyi televízióban is levetítették szinkronizált változatban, és ez még természetesen az a korszak volt amikor a magyar szinkronstúdiók igencsak hallgatható munkát végeztek (egészen a '90-es évek végéig), sőt helyenként a magyar változat itt-ott jobb lett mint az eredeti. Ha valaki hallotta például az Aliens (Bolygóneve...) régi és új szinkronját, az tudja miről beszélek. Nos, a The Black Hole 18 évvel előzte meg az Event Horizon-t, de a hangulat arányaiban ugyanazt tudta hozni. Gyerekfejjel elég mélyen lehetett rettegni a fekete lyuk felett egymásnak feszülő felderítőcsapat, illetve az őrült(?) tudós Reinhardt, illetve a gyilkos robot Maximillian küzdelmein, az sokszori újranézést pedig rongyosra használt VHS szalagok bánták. Sci-fi filmekből egyébként azóta elfelejtettek jókat csinálni, úgyhogy ez az alkotás szintén a mai szemmel is nézhetőek közé tartozik (tökéletesen jelzi ezt a nyomorék IMDB 5.5-ös pontszáma is), érthetetlen, hogy a Walt Disney Productions hogyan tudott ilyen jó filmet készíteni.

A Plunkett & Macleane már mai gyerek, hiszen csak 10 éves. Alapvetően itt nem is a filmmel kezdődött számomra a történet, hanem Craig Anderson hihetetlen filmzenéjével, amit először egy második világháborús music videóban (szerintem valójában ehhez készítette Mr. Anderson), majd a Silent Hunter 3/GWX főcimeként hallottam, és mindannyiszor letettem tőle a hajam, letettem az arcom, az egészre ráültem és csak annyit tudtam gügyögni, hogy ezt.. ezt most így hogy?.. Nagy szerencse egyébként, hogy viszonylag kevesen ismerik, így nem kurvult el (azaz nincs a fél jútúb alatt mint zenei aláfestés).

... és egyébként a film is igazán remek.